Nekem ez a végkövetkeztetésem, de úgy is mondhatom, hogy egy újabb megerősítést kaptam, szépen, okosan alátámasztva...
A Figyelő legfrissebb száma tanulságos elemzéssel szolgál. A dolog paradox módon úgy keltette fel a figyelmem, hogy ugyanolyan mozaikkal szerepel a címlapon, amivel mi nagyon domborítottunk az idei egyik rendezvényünkön, mint egy naaagy ötlet:)
Aztán ahogy beleolvastam, nem tudtam letenni, hanem inkább mégegyszer. A legfontosabb gondolatok, íme (részletek idézése a www.fn.hu oldalról):
Kádár János korának szellemisége ma is bennünk él. Bár a rendszerváltás óta több mint tizenhét év telt el, a magyar átlagemberek zsigereiben - gondolkodásában, életszemléletében, értékrendjében - ma is jelen vannak a Kádár-korszakban kialakult beidegződések. Ezek továbbéléséért a mindenkori kormányok paternalista államfelfogása legalább annyira felelős, mint a rendszerváltást követő létbizonytalanság okozta frusztráció.
„Magyarországon az emberek a társadalmi érvényesülést mindmáig afféle nulla összegű játékként fogják föl” - mutat rá Karácsony Gergely, a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet kutatásvezetője. Felmérések szerint a hazai lakosság a többi rendszerváltó országénál is kevésbé azonosul a legszűkebb környezetén, azaz a családján kívüli más csoportokkal, közösségekkel, nyugat-európai összehasonlításban pedig ez a különbség drámai méretű. Ebben a - Hankiss Elemér szociológus kifejezésével élve - atomizált társadalomban a nulla összegű játék lényege, hogy valaki csak más kárára nyerhet. Vagyis ahhoz, hogy bármilyen területen előnyhöz jusson, másvalakinek hátrányt kell elszenvednie.
Ezt a rendszert az a - nem kis mértékben szintén a Kádár-érában meggyökeresedett - nézet tartja életben, amely máig hatóan azt állítja, hogy az egyénnek szinte nincs beleszólása a politikai szinten meghozott döntésekbe. „Amikor a nyolcvanas években megkérdeztük az embereket, tudnának-e valamit tenni akár helyi, akár országos szinten az olyan intézkedések ellen, amelyek sértik az érdekeiket, 85-90 százalékuk azt mondta, hogy semmit” - idézi fel bő két évtizeddel ezelőtti megdöbbentő tapasztalatát Bruszt László szociológus, a firenzei European University Institute (EUI) politika- és társadalomtudományi tanszékének tanára. Ugyanezt a kérdést a világ számos más országában is föltették, és szinte mindenütt nagyobb arányban kaptak olyan választ, hogy az emberek tudnának valamit tenni a hatalom ellenében saját érdekeik érvényesítéséért. „Nálunk viszont az autoriter, atyáskodó rendszer azt sulykolta az emberek fejébe, hogy az állam mindent megtesz az igényeik kielégítése érdekében, cserében viszont azt várja el, hogy befogják a szájukat” - hangsúlyozza a szociológus. Hankiss Elemér szobájában annak idején ott is lógott egy hímzett falusi falvédő, amire a következő szöveget írták: „Egyél, igyál, és ne kritizálj”.
Ahogyan a Kádár-rendszer is rosszul gondolta, hogy a helyes döntések meghozatalához szükséges minden információ a birtokában van, ugyanígy tévednek ez ügyben a mai, demokratikusan választott kormányok. Ráadásul, miközben a politika azt hiszi, hogy a centralizálás a siker garanciája, az igazság ennek éppen az ellenkezője: a központ természeténél fogva előbb-utóbb maga idézi elő a reformintézkedések felvizeződését. Amikor ugyanis szembesül az előre nem látott társadalmi következményekkel, akkor megijed, s adott esetben, afféle menekülő reflexként, azonnal ismét költekezni kezd. Azt teszi, ami a legrosszabb: átfogó társadalmi szerződések megkötése helyett nekilát, hogy villámgyors homályos különalkukkal új szövetségeseket édesgessen magához. Az érdekek ilyetén elaprózása pedig óhatatlanul elvezet a nagy ívű eredeti tervek felpuhításához, felvizezéséhez.
A kérdés, hogy az emberek tizenhét esztendővel a rendszerváltás után miért tűrik el - alkalmasint miért igénylik - ezt a paternalista kormányzati politika-felfogást, visszavezet a társadalom Kádár János regnálása idején kialakult atomizáltságának problémájához. Születnek ugyan a politikai részvételnek új és új csatornái, ezek azonban Magyarországon egyelőre nem a másutt a párbeszéd és a megegyezés fórumaként bevált szakszervezetek, kamarák vagy civil szervezetek. Utóbbiak ugyanis a rendszerváltás óta sem képesek magukra találni, sőt, elemzők szerint a türelmetlen és atyáskodó politikai elit az elmúlt tizenhét évben mindent megtett ezeknek az intézményes politikai közvetítőknek a felszámolására.
Márpedig ahol hiányoznak ezek az intézményes közvetítők egyén és állam között, ott az emberek nem nagyon tudnak másban bízni, mint a központban, azaz az államban. Következésképpen belekényszerülnek a paternalista csapdába, hogy ha már nem tudnak beleszólni a sorsukat érintő döntésekbe, akkor legalább elvárják, hogy az érdekeiket az állam képviselje.
Ebből az állammal szembeni kiszolgáltatottság-érzésből nőtt ki napjaink egyik fő „össznépi játéka”: az adóelkerülés szokása. Ahol ugyanis az emberek úgy gondolják, hogy módjukban áll kontrollálni a politikát, van beleszólásuk az őket érintő döntésekbe, ott van állampolgári tudat, és ennek az adózás is része. Ahol viszont ez hiányzik, ott az emberekben nincs meg az a késztetés, hogy - saját érdekükben - adóbefizetéseikkel segítsék az állam tevékenységét. „Az embereknek érezniük kell, hogy a tőlük adók formájában beszedett pénz hosszú távon az ő érdekeiket szolgálja. Ellenkező esetben azt tekintik értéknek, miként lehet kicselezni az adóhatóságot, az államot” - jelzi Síklaki István szociálpszichológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánhelyettese. Az olyan adótudatos társadalmakban, mint például a skandináv országoké, az emberek bíznak az államban, komoly feladatokat bíznak rá, és azok teljesítését el is várják, cserében viszont készek a nagy összegű adót is megfizetni. Nálunk ezzel szemben csak az igaz, hogy mindenki elvár az államtól szolgáltatásokat, ám a többség nem bízik meg benne, korruptnak tartja és rendkívül rosszul működőnek. A társadalom egészének és az egyénnek az önkéntes szabálykövető magatartása Síklaki szerint csak akkor alakulhat ki, ha lehet hosszú távon gondolkodni. Azaz véget ér a Kádár-korban megszokott „húzd meg, ereszd meg” politizálás, illetve ha az emberek elhiszik, hogy nem a központ kénye-kedvétől függ, mikor milyen szabály változik meg egyik napról a másikra.
A dolog pikantériája, hogy a Medián két évvel ezelőtti, az adófizetésről szóló felmérésében a legtöbben - a túlzott mértékű elvonás mellett - éppen azért bírálták a jelenlegi hazai adórendszert, mert az túl sok kiskaput hagy az adóelkerülőknek. Ám az ellentmondás csupán látszólagos. A kiskapukat ugyanis a nulla összegű játék szellemében csupán másoktól irigylik az emberek, magukkal szemben egyre elnézőbbek. Legalábbis az idézett 2005-ös felmérés megkérdezettjeinek 42 százaléka tartotta bizonyos esetekben elfogadhatónak, hogy valaki kevesebb adót fizessen, mint a szabályok szerint kellene, és ez 10 százalékkal nagyobb arány, mint 1999-ben volt.
Az adófizetési morálban is visszaköszön tehát az a magyar jelenség, amit a politikai elemzők előszeretettel neveznek „következmények nélküli országnak”. „A Kádár-rendszerben az emberek kettéválasztották az életüket egy kevéssé élhető és egy élhetőbb részre. Az elnyomás megszűnése után pedig megmaradt, hogy van az életnek egy része, amit komolyan vesznek, és van egy olyan, amit csak annyira csinálnak, amennyire szükséges, ha a hatóság figyel. Az adócsalással ugyanez a helyzet: a többség csak akkor fizet adót, amikor azt érzi, hogy a hatóság odafigyel” - von sajátos párhuzamot Ungváry Krisztián történész, a rendszerváltás előtti állambiztonsági iratok átadását vizsgáló szakértői bizottság tagja.
